Rólunk

Hitelveink

1. A Bibliáról

    A Biblia Isten kinyilatkoztatása. Hisszük, hogy "a teljes Írás Istentől ihletett" (II. Tim. 3:16). Ez azt jelenti, hogy Isten a maga bölcsessége és tökéletessége szerint gondoskodott arról, hogy üzenete semmit se torzuljon, miközben emberi beszéddé tette azt az általa kiválasztott emberi közvetítők által. Éppen ezért "az Írás fel nem bontható" (Jn. 10:35). Csak a saját, belső összefüggésében, önértelmezése gondos megfigyelésével és lelkiismeretes tiszteletben tartásával érthető meg helyesen.


2. Isten személyéről

    Isten a mi Teremtőnk és Fenntartónk. Az Ő alkotása és tulajdona a világmindenség, a mi Földünk és benne mi, emberek. "Ő alkotta a világot az ő bölcsességével, terjesztette ki az egeket az ő értelmével", Ő hívott létezésre és életre mindent a puszta szavával, akaratával (Jer. 10:12; Rm. 4.17). Ma is "hatalma szavával tartja fenn a mindenséget" (Zsid. 1:3). Örömhír számunkra, hogy ez a hatalmas Isten, akitől minden függ a világmindenségben, erkölcsileg tökéletes. "Isten a szeretet" (V.Móz. 32:4; I. Jn. 4:8). A három isteni személy - az Atya, a Fiú és a Szentlélek - tökéletesen egy jellemében, szándékában és minden munkájában. Az isteni tulajdonságokban és a hatalomban is egyenlőek. A három isteni személy tökéletes egysége már önmagában is hirdeti, hogy Isten a szeretet.


3. Isten törvényéről és a bűn törvényéről

    Isten a maga jellemének megfelelő törvényt épített bele mindenbe, amit teremtett, és ilyen törvényt szabott minden értelmes, szabad választási képességgel rendelkező teremtményének is. Ez a törvény a szeretet, a másokért élés törvénye, amelynek betöltése az élet, a fejlődés és a boldogság feltétele minden teremtmény számára az egész világmindenségben (Rm. 13:10; Jn. 12.50). A bűn Isten törvényének az ellenkezője: az énközéppontúság, az önzés törvénye (I. Jn. 3:4). "A bűn törvényének" (Rm. 7:23) természetes velejárója a szenvedés és a halál. A bűn eszméjének a feltalálója Isten egyik magasrendű teremtménye: Sátán (Jn. 8:44; Ésa. 14:12-15; Ezék. 28:11-19). Isten és az Ő törvénye elleni lázadását még a Föld és az ember teremtése előtt indította el a mennyben (Jel. 12:7, 9). A bűn létezését csak azért és addig engedi meg Isten, míg az megmutatja igazi arcát, leleplezi önmagát és az igazság erkölcsi győzelmet arat felette. Így a bűn írmagja is megsemmisül végül, sőt örök erkölcsi védettség lesz vele szemben az egész világmindenségben.A bűn és vele Sátán uralma, Isten akarata ellenére jött be világunkba, mert az első emberpár - Isten óvása és felkészítése ellenére - vétkes erkölcsi könnyelműséggel engedett a kísértésnek (Rm. 5:12). Az ember szívében megfogant bűn kihatott egész lényére. Az első utódoktól fogva megrontotta az öröklött emberi természetet is (I. Móz. 8:21/b; Zsolt. 51:7). A bűn "bejövetele" és Sátán uralma kihatott a természetre is. (Rm. 8:20-22).


4. A megváltás történelmi művéről

    Isten a maga - számunkra felfoghatatlan - bölcsességében előre ismerte a bűneset bekövetkezését. Ezért "örök idők előtt", "a világ megalapítása előtt" megalkotta a megváltás tervét a bűn áldozatainak megszabadítására (Ef. 3:9; I. Pt. 1:20). Ebben a tervben az a csodálatos, hogy az összes teremtmény szabad választási képességének a teljes tiszteletben tartása mellett biztosítja a megtérők szabadulását, valamint az igazság és a szeretet végső győzelmét (II. Kor. 3:17; Mt. 23:37; Jel. 22:17/b).Izráel feladata volt a megváltás tervéről szóló kinyilatkoztatás őrzése és képviselése a népek között, valamint a megváltó Jézus Krisztus eljövetelének a lelki előkészítése (II. Móz. 19:5-6). Izráelnek is csak a hívő maradéka töltötte be Isten terveit minden korszakban (Ésa. 10:22). Végül is a nemzet elveszítette a neki adott különleges megbízatást (Mt. 21:43), amit a "lelki Izráel"-re, a minden nemzetből egybegyülekező, hívő keresztény gyülekezetre ruházott át Isten. A testi izraeliták, mint egyének üdvösségét azonban továbbra is munkálni kívánja Isten minden nemzedékben. (Ap. csel. 10:34-35; Rm. 11:23) Amikor Isten Fia - Jézus Krisztus - "testté lett" (Jn. 1:14) és a mi földünkre jött, megőrizte isteni személyének az azonosságát és az isteni erkölcsi természetet (Lk. 1:35). "Megüresítette" magát viszont az "isteni formától", azaz az isteni hatalomtól (Fil. 2:7). Minden csodáját az Atya isteni hatalmával cselekedte a Szentlélek által. (Ap. csel. 2:22; Jn. 14:12). Ugyanakkor magára vette a bűneset óta egyetemesen megromlott "én" felé hajló emberi természetet is. "Mindenestől fogva hasonló lett hozzánk" (Zsid. 2:17), "bűn testének hasonlatosságában" jelent meg (Rm. 8:3). Ennélfogva "megkísértetett mindenben, hozzánk hasonlóan", és "szenvedett megkísértetvén" (Zsid. 4:15; 2:18). Mégsem vétkezett sohasem. "Szent, ártatlan, szeplőtlen, bűnösöktől elválasztott" maradt (Zsid. 7:26), mivel a belső emberével sohasem egyezett bele a kísértésbe, nem hagyta azt "megfoganni" és bűnné válni a lelkében. (Jak. 1:15). A kísértésben való kitartáshoz szüntelen, valóságos imaküzdelem által kért erőt a mennyből (Zsid. 5:7-9). Megváltó munkájához egyaránt fontos volt az, hogy osztozzék a mi bűnre hajló természetünkben és az, hogy ebben a természetben teljes győzelmet arasson a bűn felett (I. Jn. 3:5). Testtélétele és győzelmes földi élete által Jézus a testvérünkké, a bűn felett győztes "második Ádámmá" lett, tehát egy új - a bűn hatalma alól felszabaduló és Istennel való közösségét helyreállító - emberiség fejévé (I. Kor. 15:45-49; Rm. 5:17-19).Hisszük, hogy Jézus halála - tökéletesen bűntelen földi élete után - helyettes áldozat volt érettünk (Ésa. 53:5; II. Kor. 5:21). Halála nem közönséges halál volt, hanem a kárhozat, a második halál ítéletének az elszenvedése, mivel valóságosan átélte az életadó Istentől való elszakadás, a teljes elveszés félelmét és lelki gyötrelmét (Mk. 14:33-34; Mt. 27:46; Zsolt. 69:21). Azért volt szükség az emberi bűn büntetésének erre a helyettesítő elviselésére, hogy Isten az igazság egyidejű megerősítése mellett engedhesse el bűneink büntetését, amikor megbocsát nékünk. (Rm. 3:24-26). Jézus az Atya terve alapján, de teljesen önként vállalta ezt az áldozatot és tartott ki megvalósításában, felmérhetetlen szenvedések súlya alatt. Elveszett teremtményei iránti határtalan, felfoghatatlan szeretetét bizonyította ezzel. Krisztus áldozata egyben az Atya kimondhatatlan áldozata is volt (Jn. 3:16; vö. Rm. 8:32). Jézus helyettes halála az ő feltámadása által válik örömhírré számunkra. Jézus feltámadása az ígérete és záloga volt annak, hogy teljes bocsánatot nyernek a bűneikre mindazok, akik az Ő helyettes áldozatát hitben elfogadják. Ennek következtében az Ő feltámadásának hasonlatossága szerint támadnak fel az utolsó napon (I. Kor. 15:17-20, 26, 42-43, 49). Mennybemenetele óta Krisztus ismét az "Atya jobbján van", ami azt jelenti, hogy isteni hatalma birtokában, újra résztvesz a világmindenség fenntartásának és igazgatásának munkájában (Zsid. 1:3). Az ember megváltásáért folyó nagy küzdelem azonban továbbra is figyelmének és szolgálatának a legfőbb tárgya. Közbenjárása - amit a földi ószövetségi szentély papi szolgálatai ábrázoltak előképként - életfontosságú minden megtérő, üdvözülni vágyó ember számára. Ez a szolgálata magában foglalja az ő szüntelen imádkozását az egyesekért és a megváltási mű egészéért (Zsid. 7:25), továbbá az evangéliumhirdetés műve és a hívő egyház fenntartásáért való küzdelmet, illetve annak az irányítását is (Mt. 28:20; Jel. 2:1).
 

5. A megváltás művéről az egyes ember életében

    Az egyes ember megváltásának művében a megtérés avagy az újjászületés az első, döntő lépcsőfok (Jn. 3:3; Ap. csel. 2:38). A megtérés vagy újjászületés jelenti a "belső ember", az elme és a szív megvilágosodását a bűn okozta vakságból, valamint az ember Istenhez fordulását a bűn okozta elidegenedés és lázadás után: tehát a valódi hit megszületését az emberben (Lk. 15:17-20/a; II. Kor. 4:6).Amint a valódi, cselekvő hit megszületik az emberben, Isten azonnal igaznak nyilvánítja őt (Lk. 15:22-24). Ezzel együttjár a fiúság jogába való visszaiktatás, amelynek viszont a Szentlélek ajándéka a "záloga" (Rm. 5:1-2, 5; Gal. 4:6; Ef. 1:13-14). Mindez Krisztusra nézve történik, akit a megtérő ember elfogadott személyes Megváltójának. Bűnei nem tulajdoníttatnak neki, mert a Krisztusban megbüntetett bűnök közé számíttatnak. Krisztus igaz, tökéletes földi élete viszont az embernek számíttatik be, ugyancsak a hitben elfogadott helyettesítés alapján (Zak. 3:1-5; Rm. 4:5-8; Jer. 23:5-6; Rm. 5:15). Ebben az eljárásban az a csodálatos, hogy Isten a hite alapján - azaz a szív megtisztulása és átadása nyomán - igaznak nyilvánítja és fiává fogadja vissza az embert és ezzel együtt felruházza az ő Lelkével, még mielőtt az cselekedte volna az igazságot, még mielőtt bizonyított vagy teljesített volna valamit az igazság oldalán. Isten nagy irgalmassága és a bűnben tönkrement ember iránt tanúsított különleges, méltányos igazságossága nyilatkozik meg ebben.A hit általi megigazulás természetes következménye a megszentelődés. A Krisztusért érdemtelenül igaznak nyilvánított ember hálája és szeretete még inkább elmélyül Isten iránt. Vágyva vágyik arra, hogy minden cselekedete Istennek tetsző legyen és hogy egész élete viszontáldozat legyen, válaszul Krisztus áldozatára (II. Kor. 5:13-14; Gal. 2:20; Rm. 12:1-2). A keresztény tapasztalatnak ezt a részét méltán nevezhetjük hit általi "igazzá válás"-nak. A nagy cél vagy feladat abban áll, hogy az ember életének minden területe és minden cselekedete összhangba kerüljön Isten szeretettörvényével (II. Kor. 7:1; I. Thessz. 5:23). A megszentelődés folyamán az ember ismételten győzelmet arat öröklött természete felett, a benne alkozó isteni Lélek által. Ezáltal a szívébe "íródik" Isten törvénye (Zsid. 10:16), azaz fokozatosan kialakul és megszilárdul a valódi krisztusi jellem.A megszentelődés célja a Krisztushoz való hasonlóság, a Krisztusban való tökéletesség (Rm. 8:29; Kol. 1.28; II. Tim. 3:17). Nem az ember saját erénye, teljesítménye vagy tulajdonsága ez, mert csak a Szentlélek által, az ő segítségétől való szüntelen függésben valósulhat meg. Fejlődése minden fokán lehet tökéletes az ember. Ez a teljes azonosulást jelenti az adott fokon elnyert és megértett világossággal, tehát annak a teljes szívből való követését is magában foglalja, ami viszont az üdvösség feltétele minden ember számára.


6. A keresztségről

    A keresztség a megtérés vagy újjászületés látható megpecsételése, ezért neveztetik a "megtérés keresztségé"-nek és az "újjászületés fürdőjé"-nek (Mk. 1:4; Tit. 3.5). A Szentírás a tanítványság alapvető kívánalmainak a hitbeli elfogadása alapján hozott, önkéntes választáson alapuló, alámerítéssel történő felnőttkeresztséget hitelesíti. Ez a keresztség - Jézus kijelentése és példaadása szerint - "igazság", amelyet "illik nékünk betöltenünk" (Mt. 3:15; Mt. 28:19). A keresztség cselekedetének belső, lelki tartalma: a régi élet összes bűnének a jelképes "lemosása", vagyis a bűnbocsánat igénylése és elnyerése ezekre nézve. Ezzel együtt a múlt "eltemetése", gyökeres, végleges szakítás vele. A másik döntő eleme a jelképes "feltámadás" egy új, igaz életre, "Isten segítségül hívásával". Az új életben járás mindenkor csak a halálból megelevenítő, hatalmas isteni Lélek által lehetséges (Rm. 6:4-8; Ap. csel. 22:16).


7. Az úrvacsoráról

    Míg a keresztség a megtérés vagy újjászületés lelki törvényszerűségeit ábrázolja, az úrvacsora a megszentelődését. Két része van: a lábmosás és a szent jegyek kiosztása. A lábmosást éppolyan "szereztetési igékkel" rendelte el Jézus, illetve tette ismételendő, szent, jelképes cselekménnyé a tanítványai számára, mint a kenyér és a pohár szétosztását (Jn. 13:14-15; 17). A lábmosás szükséges lelki előkészület a Krisztussal való szövetség megújításához, ami a szent jegyek magunkhoz vétele által történik (Jn. 13:8/b; Mt. 26:26-28). A lábmosás a bűnök lemosásának a jelképe, mint a keresztség, azaz az Istennel és egymással való bűnrendezés szimbóluma és felkínált lehetősége. Jézus világossá tette, hogy a lábmosás a keresztségben történt megtisztuláshoz kapcsolódik, annak mintegy a szükséges folytatása. Az egyes életszakaszok naponként el nem rendezett törvényszegéseinek és a konkrét törvényszegésként meg nem határozható "titkos bűneinek" az eltávolítására szolgál a keresztség utáni időben (Jn. 13:10; Zsolt. 19:13). A szent jegyek - a kovásztalan és megtört kenyér, valamint az erjedetlen és kitöltött szőlőlé - Krisztus bűntelen földi életét és keresztáldozatát ábrázolják (I. Kor. 5:6-8; 11:24; Mt. 26:28). Krisztus példája szerint először hálát adunk ezekért, ami Krisztus igaz élete és áldozati halála valódi értékelésére tanít, a Megváltó iránti hála és szeretet felélesztését kívánja munkálni. A szent jegyek "evése és ivása" pedig a győzelmes élet titkára tanít, amire Krisztus áldozata minden tanítványt elkötelez. A titok: a Krisztus igaz életéről és áldozati haláláról szóló igékkel való naponkénti "táplálkozás", ami "lélek és élet" (Jn. 6:53-54, 56-57, 63), ami igaz életet eredményez. Az úrvacsora rámutat a végcélra is: a Megváltó Jézussal való személyes találkozásra az ő visszajövetelekor, "a Bárány mennyegzői vacsoráján" (I. Kor. 11:26; Mt. 26:29; Jel. 19:9). Ezért az úrvacsora a bűntől való belső megtisztulás, az "első szeretet"-ben való megújulás és a végső reménységben való újbóli megerősödés boldog tapasztalata a keresztény ember számára (Mt. 26:30).


8. A Tízparancsolat jelentőségéről és változhatatlan érvényességéről

    Az újjászületett és megszentelődés útján járó tanítvány számára az emberiségnek adott erkölcsi törvény, a Tízparancsolat nem a durva bűnöktől visszatartó kerítés vagy szolgai járom, amelynek nehéz engedelmességgel igyekeznék alárendelni magát, legalább külsőleg. A törvény szerinti élet mindenekfelett kívánatossá válik számára (Rm. 3:31), mert látja a törvény mélységes lelki tartalmát, "szent, igaz és jó" voltát (Rm. 7:12). A törvény parancsolatai Isten "kedves, jó és tökéletes akaratát" jelentik számára, és tudja, hogy betöltésük maga a szeretet, ami viszont üdvösséghez, élethez és boldogsághoz vezet (Rm. 12:2, 13:10).

A Tízparancsolat egyes rendelkezései (az eredeti 2., 4. és 10. parancsolat) bizonyos változtatáson mentek át a történelem folyamán és a romlás helyreállítása a mai napig sem történt meg mindenütt és teljes mértékben. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a Tízparancsolat - a maga eredeti mivoltában - töretlenül érvényes, mint az igazság mértéke. Az összes parancsolat egyenlőképpen fontos.

IV. parancsolat alapvetően megváltozott a kereszténység körében a IV-VI. század folyamán végbement nagy változások során (konstantinuszi fordulat, államegyházzá válás). Pedig fontos parancsolatról van szó, mert egyedül itt nevezi meg magát a Tízparancsolat törvényadója, mint az ég és a föld Teremtője (II. Móz. 20:8-11). Ezenkívül egy nagy, nevelő erejű, erkölcsi kívánalmat is tartalmaz a Tízparancsolat: az ember tanulja meg hat napon át lelkiismeretesen végezni és rendben be is fejezni "minden munkáját". Azután menjen be egy "lelki nyugodalomba", szentelje a hetedik napot teljes egészében a teremtő és fenntartó Istennek. Így emlékezzék meg Teremtőjéről, aki a saját példaadásával szabta néki ezt az alapvető életrendet (I. Móz. 2:2-3) és így ápolja a vele való közösségét állandóan. A szombati nyugodalom Isten rendelése szerinti megtartása ajándék, igazi örömünnep, amelynek nagy szerepe van az ember megszentelődésének munkálásában (Mk. 2:27; Ésa. 58:13-14; Ezék. 20:12). Jézus Krisztus a saját példaadásával erősítette meg ezt az isteni intézményt és bizonyságot tett az idők végéig terjedő érvényességéről (Lk. 4:16; Mt. 24:20). Mivel a Fiú volt a teremtés és a törvényadás közvetlen megvalósítója, méltán jelenthette ki önmagáról Jézus, hogy ő "a szombatnap Ura" (Mk. 2:28). Őt tiszteljük, imádjuk teremtői, törvényadói és megváltói (V.Móz. 5:12-15) mivoltában a szombatnap megszentelése által. Az isteni törvény megváltoztatása, önkényes értelmezése és tudatos elfogadása antikrisztusi cselekedet a Szentírás szerint (Dn. 7:25; II. Thess. 2:3-4). Éppen ezért Jézus visszajövetele előtt reformációra hív minket az Úr e fontos, de elfelejtett és megváltoztatott parancsolat Írás szerinti megtartása tekintetében, ami a hűség próbája is lesz a végső, nagy próbatétel idején (Jel. 14:6-7; vö. Ésa. 56:1-2; 58:13; Jel. 3:10). Ezen kívül a szombat lelki-testi egészséget fenntartó és megszentelő erejére is nagy szükség van a végidő nehézségei között.

A szülők iránti tisztelet és engedelmesség, idős korban a róluk való szeretetteljes gondviselés, az első a felebarát iránti erkölcsi kötelességek között a Tízparancsolat V. parancsolata értelmében (Ef. 6:1-2; I. Tim. 5:4). Ez a parancsolat értelemszerűen magában foglalja a szülők kötelezettségét is arra nézve, hogy gyermekeiket lelkiismeretesen neveljék "az Úr tanítása és intése szerint" (Ef. 6:4).

A Tízparancsolat egy másik parancsolata, a VII. a házasságot védi elsősorban, de ezáltal természetesen a család egészét is. (Az eredeti szöveg pontos fordítása: "Ne légy házasságtörő!") Jézus különleges hangsúllyal erősítette meg ezt a parancsolatot földi életében (Mt. 19:6). A házasságot csak bűnnel lehet összetörni. Házastársi hűtlenség esetén az ártatlan fél szabaddá válik. Megbocsáthat ugyan, de Isten törvénye nem kötelezi őt a másik fél által durván összetört házassági szövetség fenntartására. Házasságtörés a paráznaság okán kívüli elbocsátás is - hivatalosan vagy anélkül - amikor az egyik fél önkényesen megszünteti a házastársi szövetséget a másikkal. (Mk. 10:11-12; Mt. 5:32) A házastárs összetörése árán, kegyetlenséggel végrehajtott válásokat határozottan elítéli Isten (Mal. 2:14-16).

VI. parancsolat ("Ne ölj!") betöltéséhez hozzátartozik egészségünk megőrzésének a kívánalma. Isten ajándéka az egészség és az életerő, amivel kötelességünk törvényszerűen bánni, hogy a legjobb teljesítőképességet biztosítsa számunkra Isten és felebarátaink szolgálatára (Rm. 12:1-2). Isten Lelkével való közösségünk és az imaélet érdekében is szükséges ez, mivelhogy a lelki képességek és a testi állapot szoros kapcsolatban vannak egymással (I. Kor. 6:9-10). A Szentírás különösen hangsúlyozza az egészséges életmód fontosságát a végidőben, a nehéz életkörülmények és a megnövekedett lelki feladatok miatt (I. Pt. 4:7). Az Ószövetségben a papok nem fogyasztottak szeszes italt szolgálatuk idején és úgyszintén az Istennek szentelt nazireusok sem (III. Móz. 10:8-11; IV. Móz. 6:1-4). Az újszövetségi "egyetemes papság" és a teljes odaszentelődés kívánalma alapján értelemszerűen következik ebből a szeszes italtól való tartózkodás kívánalma a hívő keresztények számára (I. Pt. 1:15; 2:9). Ugyancsak a "ne ölj" parancsolat betöltéseként, teljes mértékben tartózkodik a keresztény minden, a testet nem építő, hanem csak rongáló élvezeti cikktől és izgatószertől is (dohány, kábítószer stb.). A lelki-testi egészség megőrzésének kívánalmához tartozik a Teremtő által emberi fogyasztásra nem adott, ún. tisztátalan húsoktól való tartózkodás is (III. Móz. 11. fejezet). A Sínai-hegyi szövetség előtt is létezett már ez az isteni rendelkezés, az Újszövetség pedig sehol sem oldja fel, sőt tanúsítja, hogy a Jézus által tanított apostolok is megtartották ezt a törvényt (I. Móz. 7:1-2; Ap. csel. 10:14). Ezen felül minden kereszténynek kötelessége, hogy megismerje a természet Isten által szabott törvényeit a saját testére nézve, hogy azokkal összhangban éljen (I. Kor. 10:31).

tized rendelkezése Isten teremtői és fenntartói hatalma hálás elismerésére és az ő gondviselésében való bizakodásra nevel (Zsolt. 24:1; I. Krón. 29:14-15; Mt. 6:33). Aki ezt gyakorolja, megszabadul az aggodalmaskodás és a kapzsiság kísértésétől és megtanulja Istenre bízni a gazdasági, és evilági dolgait is. A tized ősi intézmény, amely a Sínai-hegyi szövetségkötés előtti időben is létezett már (I. Móz. 14:19-20; 28:20-22). Jézus egyértelműen hitelesítette és megerősítette az újszövetségi időszakra nézve (Mt. 23:23). A tizedadás a Tízparancsolat első kőtáblájának, az Isten iránti teljes szeretetnek és bizalomnak a betöltéséhez tartozik, azon belül is különösképpen az első parancsolathoz, amely arra a hálára emlékeztet, amellyel a szabadító Istennek mindenki más felett tartozunk. A tized rendszere teszi lehetővé, hogy az egyház ne függjön anyagilag a világi hatalomtól, hogy akik "az evangéliumot hirdetik, azok az evangéliumból éljenek" az ő rendelése szerint (I. Kor. 9:14), és hogy az evangéliumi szolgálat ingyenes lehessen mindenki számára, szintén Jézus rendelése szerint (Mt. 10:8).


9. A keresztény közösségről, az egyházról

    Az újjászületett, megszentelődés útján járó, a Krisztusban egy akaraton lévő hívő nép alkotja az egyházat (Mt. 16:16-18; 18:19-20; I. Kor. 1:1-2). A bibliai értelemben vett egyház nagyon egyszerű, természetes, de ugyanakkor erős közösség. A Krisztus Igéjében és áldozatában való hit az egyéni, a nemi és a nemzetiségi különbségek ellenére is szoros egységbe vonja őket (Jn. 17:8, 17, 19-21; Gal. 3:26-28). Ez a különleges egység csak addig és annyiban tartható fenn, ameddig és amennyiben az egyház a Krisztus által rendelt megfelelő előkészítés, illetve a valódi megtérés nyomán keresztel (Mt. 28:19) és az egyházfegyelmet is gyakorolja, vagyis elbocsátja a keresztény közösség kötelékéből azokat, akik az intések és kérlelések ellenére is ragaszkodnak valamely Krisztus Igéjével nyilvánvalóan ellentétes elmélethez vagy gyakorlathoz (Mt. 28:19; Mt. 18:15-18). Így kevesebb konkolyt tud szórni az ellenség a gyülekezetbe és szüntelen támadásai ellenére és közepette is megőrizhető a gyülekezet tanbeli és lelkületbeli egysége, valamint az erkölcsi színvonala (Mt. 13:25; Ef. 4:3). Hatalmas munka van bízva az egyházra: Krisztus evangéliumhirdető és lélekmentő munkáját kell folytatnia (Jn. 17:18). Ezért az egyházban szükség van szervezetre, a munkavégzés összehangolására, valamint egymás szeretetben való támogatására, lelki növekedésének az előmozdítására. Ennek érdekében alapított maga Krisztus különböző szolgálatokat az egyházban, és adott képességeket, ún. lelki ajándékokat a Szentlélek által (Ef. 4:11-16). Ez a szervezés azonban mindenkor csak az élő test egyszerű, természetes szervezettségéhez hasonló rend és munkamegosztás lehet. Semmiképpen sem jogosult egy vezető réteg uralkodása és teljhatalmú irányítása a Krisztus gyülekezete felett (Mt. 23.8-10: I. Pt. 5:1-4). Krisztus mindenkor a "fej", és ő megtartja a maga irányító szolgálatát a hívő gyülekezet felett, a Szentlélek által (Mt. 28:20; Jn. 14:16-17).


10. A világhoz és az államhoz való viszonyról

    A keresztény ember nem követi e bűn miatt megromlott világ elméleteit és szokásait, de nem is zárkózik el a világtól, hanem Krisztus küldetését folytatja minden társadalmi réteg körében, a szeretetszolgálat és az evangélium hirdetése által (Jn. 17:15-16; Mt. 5:14-16; Fil. 2:15-16/a). Az államot Istentől adott intézménynek tekinti a bűn világában, a gonoszság fékezésére és az emberi szabadságjogok védelmére. Keresztény becsületességgel teljesíti iránta való jogos kötelességeit (Rm. 13:1-7). Ha azonban az állam - hatáskörén túllépve - Isten törvényébe ütköző dolgot kívánna tőle, akkor lelkiismeretileg szabadnak tekinti magát az állam törvénye iránti engedelmesség követelményét illetően az "Istennek kell inkább engedni, hogysem az embereknek" elv alapján (Mt. 22:21; Ap. csel. 5:29).


11. A halottak állapotáról és a haláltól való szabadulásról

    Az egyes ember megváltása a halál hatalmából való kiszabadítással ér véget. A Biblia "második halál"-nak nevezi azt a halált, amely a kárhozat ítéleteként sújtja az embert. (Jel. 20:14; Mal. 4:1; Abdiás 15-16). Ennek alapján azt a halált, amelyet itt a földön, mint mindnyájunkra érvényes, egyetemes törvényt ismerünk, első halálnak nevezhetjük. Ez a halál is a bűn következménye és ítélete, de kegyelemmel van elegyítve (I. Móz. 3:19). A Biblia, az Ó- és Újszövetségben egységesen alkalmazott hasonlattal, aluvásnak nevezi ezt a halált, mert nem megsemmisülés még, hanem az élet ideiglenes felfüggesztése (Dn. 12:2; Jn. 11:11-14). Teljesen öntudatlan, fájdalommentes állapot (Préd. 3:19-21; 9:7-8, 12). A megváltottak és a bűnhöz ragaszkodók egyaránt feltámadnak a halálból a "napoknak végén", ki-ki a maga "sorsára", amit egy előzetes ítélet határoz meg. A két halálnak megfelelően két feltámadás is van. Az "élet feltámadása" Jézus visszatérésekor történik, a "kárhozat feltámadása" ezer esztendővel később. A két feltámadás a feltámadott test minőségét illetően is különbözik egymástól (Jn. 5:28-29; Dn. 12:13). A Szentírás "boldog"oknak nevezi azokat, "akik az Úrban halnak meg", mert a halál megnyugvás számukra a földi élet fáradsága, nagy küzdelme után, és a dicsőségében visszatérő Krisztussal való, boldog találkozásra lesz az ébredésük (Jel. 14:13; I. Thessz. 4:16). A halottakkal való érintkezés a Szentírás szerint az előzőek értelmében nem lehetséges (Préd. 3:22./b). A Biblia mindennemű túlvilági hitet, halottkultuszt és spiritiszta gyakorlatot sátáni tevékenységnek jelent ki, amellyel az ellenség első, ősi hazugságát kívánja bizonyítani ma is, nevezetesen azt, hogy a bűn büntetését jelentő halál nem valóságos halál (I. Krón. 10:13-14; V.Móz. 18:10-12; I. Móz. 3:4). A Biblia nem tanítja a lélek testtől való különválaszthatóságát és természetes halhatatlanságát és hasonlóképpen a kárhozottak örök gyötrelemben való halhatatlan életét sem. A Biblia úgy állítja szembe egymással az üdvösséget és a kárhozatot, mint az életet és a halált. (Jn. 3:16; Rm. 6:23 stb.)


12. Az utolsó ítéletről

    A halottak feltámadása - az első vagy második feltámadásra - tehát ítélet alapján történik. A Krisztusban megváltottak is csak a mennyei ítélőszék felmentő ítélete alapján nyerhetnek örök szabadulást a "bűn zsoldja a halál" törvény alól (Rm. 6:23 vö. II. Kor. 5:10; II. Tim. 4:8). A Szentírás szól egy Jézus visszajövetelét és az első feltámadást megelőző vizsgálati ítéletről "Isten háza" felett (I. Pt. 4:17; Dn. 7:9-10 vö. 13. vers; Mt. 22:1-14). Az ítélethozatal nyomán egyesek "méltókká tétetnek" az élet feltámadására, és "bűneikről többé emlékezés nem lesz", másokra pedig visszahárul az egész bűnadósságuk és az "igazságukról nem lesz többé emlékezés" (Lk. 20:35; Ezék. 18:21-24). Akiknek neve az élet könyvében marad, azokért Jézus különleges főpapi közbenjárással könyörög, hogy a bűnös bélyeg örökre levétessék róluk, kiszabaduljanak a halál fogságából, beléphessenek Isten országába, részesei lehessenek az ő dicsőségének és az újjáteremtett föld örökségének (Jn. 17:24; Dn. 7:13-14, 27). Jelenések könyve 20. fejezete szól a végső egyetemes ítélet második szakaszáról (1-7. vers vö. I. Kor. 6:2-3). Akik nem részesültek az első feltámadásban vagy az elváltozásban, azoknak sorsa egyetemlegesen az elveszés. Az ítélet azonban különösen jelentős az ő esetükben, mert feltárja, hogy mennyi kegyelmi lehetőség adatott nekik, és hogy egyedül a saját visszautasításuk következtében vesznek el (Mt. 23:37). Bár megrendítő tények tárulnak fel, nyilvánvalóvá válik Isten teljes igazságossága, és az is, hogy részükre a második halál irgalmasság most már, mivel nem alkalmasak az Isten országára, gyógyulásukra nézve nincs több eszköz, és több kegyelmi idő sem segítene rajtuk (Jel. 15:3-4). Az ítélet kiterjed Sátánra és angyalaira is (I. Kor. 6:3).


13. Jézus visszajöveteléről

    A végidő korszaka olyan rendkívüli időszak, amely Jézus visszajövetelét előzi meg az emberi történelemben. Teljesen beérik ekkor mind az igazság, mind a gonoszság (Jel. 14:14-18; Mt. 24:12-13) Jézus szólt az "idők jeleiről", amelyek által ezt a különleges korszakot fel lehet és fel is kell ismerni, (Mt. 16:1-3; 24:32-33). Sátán egy végső ütközetre egyesíti a hamis vallásosság erőit, és általuk a Föld Isten szavával és tekintélyével szembehelyezkedő hatalmasságait és népeit (Jel. 13. fejezet). Isten egy végső nagy és tiszta evangéliumhirdetést valósít meg ebben az időben a földön, amelyet a Szentlélek késői esőként való kiárasztása kísér (Mt. 24:14; Jel. 14:6-12; Jóel 2:28; Jak. 5:7-8). Mindenki személyes választásra kap lehetőséget, és ezzel párhuzamosan megy végbe az ún. elpecsételés munkája, amellyel Isten különleges oltalom alá helyezi a minden eddigi történelmi nyomorúságot meghaladó végső "nagy nyomorúság" idejére mindazokat, akik üzenetét elfogadják és megszentelődnek általa (Jel. 7:1-3; Dn. 12:1). Amint az elpecsételés munkája befejeződik, lezárul a kegyelemidő és következik a hét utolsó csapás kitöltése (Jel. 22:11-12; Jel. 15-16. fejezet). Ekkor Isten szabadon engedi a viszály és a gonoszság minden elemét egy rövid időre. Jézus visszajövetele vet véget ennek az időszaknak, szabadításul a benne bízóknak és reá várakozóknak.Jézus visszajövetele az emberi történelem drámai pillanatában következik be, a hét csapás kitöltése nyomán keletkezett "nagy nyomorúság" mélypontján (Dn. 12:1; Mt. 24:21-11). Konkrét, valóságos, minden szem számára látható, történelmi esemény lesz, amelyet az egész természet megrendülése kísér (Mt. 24:27, 29-30/a). Jézus teljes isteni dicsőségében jön, kísérik őt a mennyei angyalok megszámlálhatatlan seregei (Jel. 19:11-14). Megjelenésének dicsősége megsemmisíti összes ellenségét (II. Thessz. 2:8). Hangjára feltámadnak viszont az ítéletben felmentést nyert meghalt megváltottak, és elváltoznak az élők közül a kegyelmet nyert megváltottak (I. Thessz. 4:16; I. Kor. 15:51-53). Jézus ezután az egész megváltott sereget a mennybe viszi, erről az emberi életre alkalmatlanná vált Földről Atyja színe elé, a Bárány menyegzői vacsorájára (I. Thessz. 4:17; Jn. 14:1-3; Jel. 19:7-9). Az úgynevezett ezer esztendős korszak nem Krisztus uralma megvalósulása a földön és nem megelőzi, hanem követi Krisztus eljövetelét. A föld "kietlen és puszta" az ezer év alatt, csak Sátán és démonai maradnak rajta "megkötözve" a tehetetlenség által, mert nincs kit elhitetniük. A Jézus visszajövetelekor mennybe vitt megváltottaknak pedig "ítélettétel adatik" az ezer év alatt, ami a megváltás műve körül folyó nagy küzdelem egészének az áttekintését is jelenti. (Jel. 20:1-6)


14. Az örök életről az újjáteremtett Földön

    Az ezer éves időszak végén végrehajtandó "második halál" ítélete után "semmi elátkozott nem lesz többé", sem a Földön, sem az egész világmindenségben. A mi Földünkre nézve pedig megvalósítja Isten ezt az ígéretét: "Ímé mindent újjá teszek" (Jel. 22:3; 21:5). János apostol, aki prófétikus látomásban szemlélte a megváltásnak ezt a végső kiteljesedését, így ír: "Ezek után láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt" (Jel. 21:1). "Ímé Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik" (Jel. 21:3). Az "új Jeruzsálem"-ről, ennek az új világnak a fővárosáról ezt írja: "Istennek és a Báránynak királyiszéke benne lesz, látják az ő arcát és neve homlokukon lesz" (Jel. 22:3-4). A Szentírás egyértelművé teszi, hogy az újjáteremtett Földön is lesz örömteljes tevékenység, munka, fejlődés (Mt. 25:21; Jel. 5:10). A megváltottak egész további, jövőbeni életét jellemzik ezek az igék: "A szelídek pedig öröklik a földet és gyönyörködnek nagy békességben", "És országolnak örökkön örökké" (Zsolt. 37:11; Jel. 22:5). A megváltás műve teljessé vált: Isten megváltotta bűnbeesett teremtményei maradékát, visszaváltotta, újjáteremtette az ellenség uralma alá került, elpusztult Földet, és újra úrrá tette az embert kezei munkáin, mint kezdetben volt. Immár minden értelmes teremtmény önként és teljes szívből fogadja el Isten uralmát és becsüli törvényét (I. Móz. 1:28; I. Kor. 15:24-28; Jel. 5:13).