A lelki éberség ismérvei

Tanulmányunkban e kérdés – legalábbis részleges – megválaszolására vállalkozunk, mégpedig egyetlen újszövetségi, közelebbről evangéliumi szöveg részletesebb vizsgálata nyomán. E szövegrész Mt 25. fejezete, amely Jézus ún. „nagy apokaliptikus beszédéhez” (Mt 24. fej., vö. Mk 13. fej., Lk 21. fej.) kapcsolódik. A fejezet különlegessége, hogy három, kifejezetten Jézus tanítványainak elmondott példázatot tartalmaz. Jézus e példázatokat mintegy „végső figyelmeztetésként” fogalmazta meg nagy ívű, a földi történelmet meghatározó és lezáró eseményeket felvázoló beszédéhez kapcsolódva. Mk 13. tanúsága szerint magában a nagy apokaliptikus beszédben is megjelenik a „virrasztásra” való felszólítás a Jézus eljövetele előtti időszakra vonatkoztatva, mégpedig egymás után háromszor is: „Figyeljetek, vigyázzatok és imádkozzatok, mert nem tudjátok, mikor jő el az az idő… Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura, este-é vagy éjfélkor, vagy kakasszókor, vagy reggel?… Amiket pedig néktek mondok, mindenkinek mondom: Vigyázzatok!”¹ (Mk 13,33– 37)

 Gustave Doré: Az alvó tanítványok  

A Mt 25-ben szereplő három példázatban mintegy ennek az általános felszólításnak a mélyebb kibontása történik, a mindenkori tanítványok, Krisztus-követők sajátos helyzetére alkalmazva ezt.

A 24. fejezet utolsó néhány verse – melyre az alábbiakban részletesebben is hivatkozunk – már meg is adja az alaphangját a virrasztásra vonatkozó kijelentéseknek. Eszerint a grégoreó szóval megragadható lelki magatartás Jézus eljövetelére irányuló várakozást jelöl, melyet ugyanakkor kitölt a szolgálat is. Jézus olyan szolgákként ábrázolja tanítványait, akik éberen figyelnek uruk visszajövetelére, és ezzel együtt tevékenyen szolgálnak a rájuk bízott „háznépnek”. A soron következő példázatok e várakozás, illetve szolgálat mibenlétét bontják ki még nagyobb mélységben, felvillantva eközben a végső ítélet képét is, melyben szintén egyfajta „éberség” megléte vagy hiánya jelöli ki az egyes emberek helyét az üdvözültek vagy a kárhozottak között.

A következőkben a három példázatot egyenként megvizsgálva törekszünk a „virrasztás”, a lelki éberség mibenlétének megragadására.

A tíz szűz (Mt 25,1–13)

„Akkor [a végső ítéletkor] hasonlatos lesz a mennyek országa ama tíz szűzhöz, akik elővették a lámpásaikat, és kimentek a vőlegény elé. Öt pedig közülük eszes volt, és öt bolond. Akik bolondok voltak, mikor lámpásaikat elővették, nem vittek magukkal olajat; az eszesek pedig lámpásaikkal együtt olajat vittek az edényeikben. Mivel pedig késett a vőlegény, mindannyian elszunnyadtak és elaludtak. Éjfélkor pedig kiáltás hangzott fel: Ímhol jő a vőlegény! Jöjjetek elébe! Akkor felkeltek mind azok a szüzek, és elkészítették a lámpásaikat. A bolondok pedig mondták az eszeseknek: Adjatok nekünk a ti olajotokból, mert a lámpásaink kialusznak! Az eszesek pedig így feleltek: Netalán nem lenne elegendő nekünk és nektek, menjetek inkább az árusokhoz, és vegyetek magatoknak. Mikor pedig venni jártak, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőbe, és bezárták az ajtót. Később pedig a többi szűz is megjött, és ezt mondta: Uram! Uram! Nyisd meg nekünk! Ő pedig így felelt: Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket. Virrasszatok azért, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok, amelyen az embernek Fia eljő.”

 Hieronimus Franck (II): Az okos és bolond szüzek példázata (1616 körül)

A tíz szűz példázata közvetlenül Jézus nagy apokaliptikus beszédéhez csatlakozva fogalmaz meg hangsúlyos figyelmeztetést az üdvösségre való alkalmasságról szólva. A példázat arra a keleti szokásra épül, hogy a menyegzői ünnepséget este tartották, a tíz szűz pedig a – Jézust jelképező – vőlegény kísérői közé tartozott: a násznép közé vegyülve vonultak el vele a menyasszonyi házba, miközben lámpásaikat is magukkal vitték, hogy világítsanak. „Szüzeknek” nevezi őket a példázat, mert mindnyájan a tiszta igazságot vallják, és szeretik, sőt hirdetik is azt. A tízes szám minden bizonnyal globális szám, a hívők összességére utal. A lámpások a hitvallást, valamint az Ige ismeretét jelképezik, amely a világra is világosságot áraszt (vö. Zsolt 119,105-tel, valamint Zak 4-ben és Jel 1-ben a gyertyatartók jelképével). A szüzekkel jelképezett emberek között tehát abban az értelemben nincs különbség, hogy mindnyájan egyformán ismerik az igazságot, és képviselik is azt.

Az egyetlen különbség a felkészültség mértékében van: „Öt közülük pedig okos volt, és öt bolond. Akik bolondok voltak, amikor lámpásaikat elővették, nem vittek magukkal olajat. Az eszesek pedig lámpásaikkal együtt olajat is vittek magukkal az edényeikben.” Az olaj jelképének azonosításához szintén a Zak 4-ben szereplő látomás ad támpontot: az arany gyertyatartókba ömlő olaj táplálja folyamatosan a lángot, s az azonosítás a következőképpen szól: „Nem erővel, nem hatalommal, hanem az én Lelkemmel, azt mondja a seregek Ura.” (Zak 4,6) A különbség tehát a Szentlélekkel való közösség mértékben van. Jézus nem azt mondja, hogy a bolond szüzeknek egyáltalán nincs olajuk, hanem azt, hogy amennyi van, az kevés a lámpák folyamatos világításához. A bolond szüzek egyetlen, de mint látni fogjuk, döntő hiányossága, hogy az életük nélkülözi a Szentlélekkel való mélyebb közösséget, amint ezt Richard C. Trench, 19. századi anglikán érsek és írásmagyarázó megjegyzése is tükrözi:

„Világos, hogy a lámpás mindaz, ami a keresztény hitvallásban külsődleges – a lámpásban tárolt olaj pedig mindaz, ami lelki és belülről fakad. Mindkét esetben a cselekedeteken és a hiten túl el kell jutnunk ahhoz, ami még magasabb rendű: Isten Lelkéhez, mely a cselekedeteket ösztönzi és a hitet serkenti, s amelyet a Szentírásban az olaj mindenkor jelképez.”²

A „bolond” szüzek tehát, noha az igazság ismeretét tekintve nem különböznek az eszesektől, nem ismerik a Szentlélekkel kialakított mélyebb közösséget, amely a szívüket teljesen tisztává tehetné.

A példázat e részében alkalmazott jelképes ábrázolásra rímel Pál apostol kijelentése: „Íme, te zsidónak neveztetsz, és a törvényre támaszkodsz, és Istennel dicsekedsz… és azt hiszed magadról, hogy te a vakok vezetője, a sötétségben levők világossága, a balgatagok tanítója, a kiskorúak mestere vagy, bírván a törvényben az ismeret és igazság formáját.” (Rm 2,17–20) A hívőknek tehát e szerint döntően két csoportja létezik: azok, akiknél az igazság ismeretének formai keretei vannak meg csupán (igeismeret, külsődleges kegyesség, a megismert igazság formai betartása, sőt hirdetése stb.), valamint azok, akiknél mindezek a szükséges, de nem elégséges formai keretek Istennel szerzett hiteles – és folyamatos – tapasztalatokkal társulnak. E tapasztalatok pedig elsősorban lelki természetűek, a Szentlélek által közvetített késztetésekből fakadnak. Ide sorolható minden szembesülés saját természetünkkel, hibáinkkal, jellemünk visszásságaival, de azok a győzelmek is, amelyek révén sikerül mindezeken felülemelkednünk. E tapasztalatok által élesedik ki a lelki „hallás” és „látás”, az a képesség, hogy egyre tökéletesebben megismerjük Isten személyét, és egyre tökéletesebben tudjunk neki engedelmeskedni. Pál apostol egyenesen azt állítja, hogy e tapasztalatok Isten fiává teszik azt, aki bennük részesül: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Mert nem kaptátok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám!” (Rm 8,14–15)

A vőlegény „késedelme” mindkét csoport esetében a buzgóság bizonyos mértékű lankadását eredményezi: „mindnyájan elszunnyadtak és elaludtak”. A vőlegény érkezése hirtelen történik – amivel Jézus saját megjelenésének hirtelen, de a valóban éber lelkű ember számára nem váratlan voltát érzékelteti. Erre utal a példázatban, hogy az okos szüzek a felserkenést követően azonnal tudják, mit kell tenniük: elkészítik lámpásaikat, és felsorakoznak a vőlegény fogadására.

A balga szüzek „bolondsága” ezzel szemben abban áll, hogy amikor engedelmeskedni akarnak, akkor veszik észre, hogy nincs elég olajuk. Kétségbeesésükben először társaikhoz fordulnak segítségért, de a válaszból kiderül, hogy senki sem pótolhatja a másik ember lelki életében meglevő hiányosságokat: „A kérés és az elutasítás, Ábrahám és a gazdag ember beszélgetéséhez hasonlóan, azt az igazságot mutatja be, hogy hiába keressük embereknél azt a kegyelmet, amelyet egyedül Isten képes megadni. Nem kérhetjük kölcsön azt, amit meg kell vennünk – azaz amit komoly imádság és szorgalmas erőfeszítések révén szerezhetünk meg.”³

 A „nem ismerlek titeket” kijelentés azt a feddést tartalmazza, hogy a bolond szüzekkel jelképezett csoport elmulasztotta igénybe venni a kegyelmet, amikor még szabadon rendelkezésére állt, és ezzel azt fejezte ki, hogy nem értékeli azt eléggé:

„Nem a külsődleges ismeretség tagadásáról van szó, hanem arról, hogy nem ismeri őket az Úr kijelentése szerinti értelemben: »Én ismerem az én juhaimat, és engem is ismernek az enyéim.« Augustinus mélyenszántó megjegyzése szerint ez ennyit jelent: »Ti nem ismertek engem«… Bengel ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy négyféle ember van: azok, akik gazdagon mennek be az országba; továbbá azok, akik úgy menekülnek meg, mint a hajótörött tengerészek, akik csak nagy nehézséggel érnek partot. Másfelől ott vannak, akik nyilvánvalóan a kárhozat széles útját járják, akiknek bűnei előttük mennek, de ott vannak azok is, akik, noha látszólag nem messze voltak Isten országától, végül mégsem jutnak be oda. Ilyen volt e bolond szüzek sorsa, és ez mindenik közül a legnyomorúságosabb állapot… A végső napon tanúsított készületlenségre nincs orvosság. Nem lehet egyetlen pillanatba sűríteni azt, amihez egy élet munkája szükséges.”⁴

Jézus arról is beszél, hogy miként lehet elkerülni a bolond szüzek sorsát. Az egyik legfontosabb feltétel a vigyázás, amint a példázathoz fűzött megjegyzés is kimondja: „Vigyázzatok azért, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok, amikor az embernek Fia eljövend.” A görög szövegben az említett grégoreó ige szerepel, amelynek jelentése „virraszt, éberen figyel”, tehát folyamatos készenlétre utal. Ez az igazsághoz való ragaszkodás mellett az Istennel fenntartott szoros kapcsolatot is feltételezi, amely nélkül lehetetlen legyőzni az álcázottan jelentkező kísértéseket. A lelki éberség egyetemes feltételének tekinthetjük tehát a folyamatos növekedést az igazság megértésében és megélésében.

A készenlét folyamatosságának szükségszerűségét ragadja meg a következő kommentár is: „A vőlegény megérkezésének pillanatában szükséges a készenlét. Hiába volt meg előbb, ha épp ekkorra már nincs meg, és hiába lenne később, ha ekkorra még nincs meg. Az ajtó most záratik be. Sem előbb, sem később nem lehet belépni, csak most. De ki tudja ezt a „most”-ot kiszámítani? Senki! Ezért folyamatos, állandó, megszakítás nélküli hűséges készenlét lehet csak a garancia. E nélkül nem vállal közösséget (ezt jelenti a „nem ismerlek”) a vőlegény (Jézus Krisztus) még a reá várakozókkal sem.”⁵

A fentieket kiegészíthetjük Jézus megjegyzésével, melyet a hamis bíró és az özvegyasszony példázatához kapcsolt: „Hát Isten nem áll-e bosszút az ő választottaiért, akik őhozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk? Mondom néktek, hogy bosszút áll értük hamar. Mindazáltal az embernek Fia, amikor eljő, talál-e hitet a földön?”⁶ E szavak a nyilvánvaló ígéret mellett figyelmeztetést is tartalmaznak: Isten csak azokkal tud közösséget vállalni, akik „hozzá kiáltanak éjjel és nappal”, ami feltételezi, hogy már korábban megszokták az imádságban tanúsított állhatatosságot.

A talentumok példázata (Mt 25,14–30)

„Éppen úgy van ez, mint az az ember, aki mikor útra akart kelni, előhívatta a szolgáit, és amije volt, átadta nékik. És adott az egyiknek öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek az erejéhez képest, és azonnal útra kelt. Elment pedig, aki az öt talentumot kapta, kereskedett azokkal, és szerzett más öt talentumot. Azonképpen, akié a kettő volt, az is más kettőt nyert. Aki pedig az egyet kapta, elment, elásta azt a földbe, és elrejtette az ő urának pénzét. Sok idő múlva pedig megjött azoknak a szolgáknak az ura, és számot vetett velük. És előlépett, aki az öt talentumot kapta, és hozott más öt talentumot, e szavakkal: Uram, öt talentumot adtál nekem, íme más öt talentumot nyertem azokon. Az ura pedig mondta neki: Jól van, jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te uradnak örömébe. Előlépett pedig az is, aki a két talentumot kapta, és mondta: Uram, két talentumot adtál nekem, íme más két talentumot nyertem azokon. Mondta néki az ő ura: Jól van, jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te uradnak örömébe. Előlépett pedig az is, aki az egy talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem vetettél. Azért féltem, elmentem hát és elástam a talentumodat a földbe, íme megvan, ami a tied. Az ura pedig felelvén, mondta néki: Gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is takarok, ahol nem vetettem, el kellett volna tehát helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál; és én, miután megjöttem, nyereséggel kaptam volna meg a magamét. Vegyétek el azért tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van. Mert mindenkinek, akinek van, adatik és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van. És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lesz sírás és fogcsikorgatás.”

 A talentumok példázata

A talentumok példázata, amely Mt 25. fejezetében található, a 13. vers figyelmeztetéséhez kapcsolódik. A lelki készenléthez és éberséghez, amelynek meg kell előznie Jézus eljövetelét, hozzátartozik a tevékeny munkálkodás is. A példázat előzménye Mt 24,45–51-ben olvasható, a bevezetőben már említett példabeszéd a két szolgáról, akik közül az egyik megfelelő időben gondoskodik a távol levő gazda háznépéről, míg a másik kötelességeit elhanyagolva a világhoz szabja cselekedeteit. Ennek a figyelmeztető tanításnak mintegy folytatása a talentumokról szóló példázat, mely az Isten által adott javakkal szembeni kétféle viszonyulást mutatja be.

Az útra kelő emberben Jézus önmagát mutatja be, mivel tanítványainak az ő távollétében kell kamatoztatniuk képességeiket. Itt is szolgákról van szó, azaz olyan emberekről, akik tudatosan követik Jézust. Az egyes szolgáknak adott talentumok száma is jól mutatja Isten igazságosságát: mindenki annyi talentumot kap, amennyit jó eséllyel kamatoztatni tud, azaz Isten az egyéni különbségeket is figyelembe veszi. A Szentírás számos helyen nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a megbízás kiváltságnak tekinthető, és az Isten szabadítására adott méltó választ jelenti, ami egyetemesen érvényes, de ki-ki a lehetőségeihez és képességeihez mérten kap feladatokat.

A tanítványok tehát sáfári megbízást kapnak: Isten a maga tulajdonát adja nekik, amit azonban gyarapítaniuk kell, ahogy Isten világrendjének is a gyarapodás a lényege. A szolgák közötti különbség abban áll, hogy menynyire fogadják be Isten szempontjait: ketten megértik, hogy szaporítaniuk kell a rájuk bízott vagyont, míg egyikük megelégszik csak a birtoklással, és elássa a rá bízott pénzt. A talentumok felhasználása azoknak a lehetőségeknek és képességeknek a kihasználását jelenti, amelyek más-más formában és mértékben ugyan, de mindenkinek a rendelkezésére állnak az Istenért végzett munka során:

„A talentumok, melyeket Krisztus az egyházára bíz, elsősorban a Szentlélek által közvetített ajándékokat és áldásokat jelképezik… Nem minden ember kapja ugyanazokat az ajándékokat, de a Mester minden szolgájának megígérte a Lélek valamely ajándékát… A Szentlélek csak akkor áradt ki a tanítványokra, amikor hit és imádság által odaszentelték magukat Isten szolgálatára. Ekkor a menny javai különleges mértékben Krisztus tanítványainak gondjaira bízattak… Az ajándékok Krisztusban már most is a mieink, de attól függően birtokoljuk őket, hogy befogadjuk-e Isten Lelkét… A példázat talentumai nem csupán a lélek különleges ajándékait jelképezik, hanem minden született vagy szerzett, természetes vagy lelki adottságot is. Mindezeket Krisztus szolgálatában kell felhasználni. Amikor az Ő tanítványai leszünk, egész valónkat és mindent, amink van, neki kell szentelnünk. Ezeket az ajándékokat megtisztítva és megnemesítve adja vissza nekünk, hogy az Ő dicsőségére és embertársaink áldására használjuk őket.”⁷

A szolgák indítéka a számvetésnél lepleződik le, ami a végső ítéletet jelképezi.

Az első két szolga nem tett mást, mint hogy visszaadta urának a rábízott vagyont, a keletkezett haszonnal együtt. Ezzel hűségüket és odaszánásukat bizonyították, ami nem érdem, hanem kötelezettség volt. A gazda mégis elismerésben részesítette őket, mert engedelmességük révén bebizonyították, hogy nagyobb értékű dolgok kezelésére is alkalmasak, aminek révén még inkább használhatóvá váltak. Ez a mozzanat szemléletesen fejezi ki, hogy Isten a földön tanúsított hűségtől teszi függővé az örök életre való alkalmasságot, és kifejezi azt is, hogy az örök élet távolról sem csak tétlenségből és Isten magasztalásából áll. Feladatok várnak ott is mindenkit, amelyekre viszont csak az evilági életben lehet alkalmassá válni. A vagyon gyarapodása elsősorban az örök életre felkészített emberek számával mérhető le, akik mindezt az odaszánt és hűséges szolgáknak köszönhetik.

Jézus ezt követően arra a szolgára irányítja a figyelmet, aki elásta az urától kapott talentumot. A számvetéskor tanúsított magatartása elárulja, hogy teljesen félreismerte ura jellemét: kegyetlennek tartja, aki azt kéri számon, ami nem az övé. Ezzel szemére hányja urának azt, hogy igényt tart arra, amit ő adott, mintha ez az igénye jogtalan lenne. Ezzel csak a maga restégét kívánja mentegetni. Mentsége azért nincs, mert szolgaként jól ismerhette volna a gazda kívánalmait, de a gazda válasza bebizonyítja, hogy még önmagához képest sincs igaza: ha ő valóban olyan lenne, amilyennek a szolga állítja, akkor is az lenne a helyes, ha nyereséggel adta volna vissza a vagyont.

Sokatmondóan foglalja össze Jézus záró megjegyzése a példázat üzenetét: „Akinek van, adatik, akinek pedig nincs, az is elvétetik tőle, amije van.” Ez nem önkényes döntés következménye, hanem törvényszerűség: aki kamatoztatja a képességeit, már ezzel is megsokasítja azokat, aki pedig nem, az elveszíti azokat a képességeit is, melyek egykor megvoltak, de használat hiányában elsorvadtak. A tevékenység önmagában hordozza a fejlődést és a képességek gyarapodását, a tétlenség pedig ezek elsorvadását.

A példázat alapján elmondhatjuk, hogy a lelki éberség második megragadható ismérve Jézus tanítása szerint nem más, mint Isten akaratának felismerése és cselekvése az egyéni életben – amelyhez hozzátartozik a felismert képességek gyarapítása is azáltal, hogy ki-ki e képességeket mások szolgálatában kamatoztatja.

A juhok és a kecskék (Mt 25,31–46)

„Amikor eljő az embernek Fia az ő dicsőségében, és vele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyiszékébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. És a juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja. Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyám áldottjai, örököljétek ezt az országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; mezítelen voltam, és felruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna, vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna, vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna? És a király így felel majd nekik: Bizony mondom nektek, amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb testvéreim közül, velem cselekedtétek meg. Akkor szól majd a bal keze felől állókhoz is: Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett. Mert éheztem, és nem adtatok ennem; szomjúhoztam, és nem adtatok innom; jövevény voltam, és nem fogadtatok be engem; mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel engem; beteg és fogoly voltam, és nem látogattatok meg engem. Akkor ezek is felelnek majd néki, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél vagy szomjúhoztál, vagy hogy jövevény, mezítelen, beteg vagy fogoly voltál, és nem szolgáltunk volna néked? Akkor felel majd nékik, mondván: Bizony mondom néktek, amennyiben nem cselekedtétek meg eggyel eme legkisebbek közül, énvelem sem cselekedtétek meg. És ezek elmennek majd az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre.”

 A juhok és kecskék szétválasztása (1130 körül)

A megváltás munkájának eredményessége azon mérhető le, hogy kinek az élete változott meg ténylegesen a hallott igazságok hatására, ezért van szükség az emberek „osztályozására”. A kérdés ezek után az, hogy ez az osztályozás minek az alapján történik?

E kérdésre a juhok és a kecskék példázata adja meg a választ, mely a megelőző példázatokhoz társulva mintegy a nagy apokaliptikus beszéd végső lezárását képezi.

A „szétválasztás” természetesen képletesen értendő, mivel az igazak és a gonoszok fölötti ítélethirdetés két különböző időpontban történik (vö. Jel 20. fej.), de Jézus a szemléletesség kedvéért összevonja a két eseményt. A példázat megértéséhez fontos szempont, hogy a palesztinai juhok fehérek, míg a kecskék feketék voltak, tehát első ránézésre meg lehetett őket különböztetni. Az igazságszolgáltatás azonban csak akkor teljes, ha az ítélet megfelelő indoklást is nyer. Jézus a „juhok”, vagyis az üdvözülők esetében a következőképpen indokolja döntését: „Éheztem és ennem adtatok; szomjúhoztam és innom adtatok; jövevény voltam és befogadtatok engem; mezítelen voltam és felruháztatok; beteg voltam és meglátogattatok; fogoly voltam és eljöttetek hozzám.” (Mt 25,35–36) Az üdvözülők kérdésére Jézus nyilvánvalóvá teszi, hogy a legmesszebbmenőkig azonosítja magát minden rászorulóval, még azokkal a „legkisebbekkel” is, akikre az emberek általában nem figyelnek oda, vagy lenézik őket. Itt az irgalmas samaritánus példázatának tanítása köszön vissza, ahol Jézus szintén nyilvánvalóvá tette, hogy minden rászorulót felebarátnak kell tekinteni, még ha idegen vagy mellőzött is emberi szemszögből (Lk 10,25–37).

Az üdvözült igazak valójában nem tettek mást, mint követték Jézust az irgalmasságban, hiszen ő maga volt az, aki ezt a legtökéletesebben bemutatta. Ezt fejezik ki a következő kijelentései, illetve felszólításai is: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az életét váltságul sokakért.” (Mk 10,45) „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34) Hasonlóképpen fogalmaz Pál apostol is: „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Jézusnak jótéteményét, aki gazdag lévén szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.” (2Kor 8,9)

Az irgalmasság lényegét kifejezően foglalja össze Péld 22,9: „Az irgalmas szemű ember megáldatik, mert adott az ő kenyeréből a szegénynek.” Az „irgalmas szem” (héberül tób-ajin, azaz jó szem vagy jóságos szem) azt a képességet jelenti, hogy az ember felismeri mások szükségleteit, és önzetlenül, mérlegelés nélkül kész betölteni azokat. Ennek feltétele pedig az, hogy ugyanilyen készségesen fogadja be Isten jóságát. Az irgalmasság akkor valódi, ha már olyannyira a természetünkké lett, hogy fel sem ismerjük, mikor teszünk jót valakivel, hiszen ez már szokásunkká vált. A végső magasságokat pedig Rm 13,21 villantja fel előttünk: „Ne győzettessél meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd meg.” Az irgalmassá formálódott ember a gonoszság támadásaival szembesülve is következetesen a jót cselekszi, annyira azonosult már ezzel jellemében.

Érdekes adalék, hogy ez utóbbi kijelentéshez hasonló megfogalmazással találkozhatunk a Biblián kívüli vallási szövegekben is, ami azt sugallja, hogy eltérő eszmei háttéren is megfogalmazódhatnak hasonló felismerések. Ennek alátámasztásaként egy zen-buddhista tanmesét idézünk:

„Két szerzetes a folyó partján éppen a tálkáját tisztogatta, amikor észrevettek a vízben egy fuldokló skorpiót. Az egyik szerzetes azonnal kiemelte a vízből, és a partra tette. Közben a skorpió megcsípte a kezét. Nem törődött a dologgal, visszament a vízhez, hogy befejezze a mosogatást. A skorpió mászni kezdett, és ismét belepottyant a folyóba.
A szerzetes másodszor is kimentette, amit a skorpió egy második csípéssel hálált meg.
– Miért mented ki újra meg újra – kérdezte a szerzetestől a társa –, amikor tudod, hogy meg fog csípni? Egyszerűen ilyen a természete, ezen nem lehet változtatni.
– Azért mentem ki újra meg újra – hangzott a felelet –, mert az én természetemen sem lehet változtatni.”⁸

Összefoglalva tehát Jézus tanítását, a hitbeli éberség végső mércéje az, hogy ki sajátította el teljesen az irgalmasság lelkületét, illetve ki tett bizonyságot arról, hogy az irgalmasságban megnyilvánuló szeretet a cselekedetei mozgatórugójává vált. A „kecskékről”, vagyis a kárhozat ítéletének részeseiről ez nem mondható el. Figyelemre méltó, hogy Jézus annak alapján ítéli meg őket, amit nem tettek meg, holott megtehették volna. Ez arra utal, hogy nem csupán a szeretet elvével nyíltan ellenkező cselekedetek számítanak gonoszságnak, hanem a felismert jó cselekvésében tanúsított restség vagy mulasztás is (vö. Jak 4,17: „Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak”). Ezért van tehát csak két csoport: aki csak „részben” hajlandó szolgálni Jézust, az nem szolgálja őt, amint ezt az egy talentumát elásó szolga példája is egyértelművé tette.

További szempont, hogy nem feltétlenül a látványos cselekedetek a döntőek, amint azt Jézus egy másik kijelentése is világossá teszi: „Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram!, megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram! Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk ördögöket, és nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” (Mt 7,21–23) Az ítélet szempontja nem a cselekedetek nagysága, hanem a mögöttük meghúzódó indíték: ha nem irgalmasságból fakadnak, maguk a cselekedetek is értéktelenek, legyenek emberi szemmel nézve bármily nagyok is, ha pedig igen, akkor a mégoly észrevétlen megnyilvánulások is hatalmas értéket jelentenek. Jézus egyedüli mércéje az Isten jellemével való azonosulás mértéke.

Vizsgálódásunk eredményeit összefoglalva, a fentiekben elemzett példázatok alapján három döntő, jelentős részben egymásra épülő ismérvben ragadhatjuk meg a lelki éberség mibenlétét:

1. Nyitottság a Szentlélek késztetéseinek befogadására, melyek által folyamatos kapcsolatban állhatunk Jézussal, mintegy „készenléti állapotban”, hogy végül felismerjük eljövetelének idejét, és megfelelő módon fogadhassuk Őt.

2. A saját képességek felismerése, amelyeket Istennek odaszánva szolgálhatunk embertársainknak, és ezáltal fejleszthetjük és gyarapíthatjuk az adottságainkat.

3. Az „irgalmas szem” mint jellemvonás kialakulása, ami az emberi szükségletek iránti érzékenységet jelenti, és amely Istennel személyes közösségben, továbbá nagyrészt a szolgálatban megedzve az Isten irgalmas jellemével való teljes azonosulást eredményezi.

Jegyzetek

1 Az idézett szakasz a Károlyi-fordításból származik, mely a régiesebb „vigyázzatok” kifejezéssel adja vissza a mindhárom versben megjelenő grégoreó szó értelmét. Mai nyelven inkább így fordíthatnánk: „virrasszatok”, esetleg: „[éberen] figyeljetek”.

2 Richard C. Trench: Notes on the Parables of our Lord. Baker Book House, Grand Rapids, Michigan, 1975 (az 1861-es eredeti kiadás rövidített és átdolgozott változata), 86.

3 Uo., 88. (Kiemelés a szerzőtől.)

4 Uo., 90. 

5 Máté evangéliuma. A görög eredetiből fordította és magyarázta: dr. Almási Tibor. Gyuró Technik Kft., Budapest, 1989, 218. (Kiemelés a szerzőtől.)

6 A Károlyi-fordításban szereplő „bosszút áll” megfogalmazást mai kifejezéssel így adhatnánk vissza: „igazságot szolgáltat”.

7 Ellen G. White: Krisztus példázatai. BIK Könyvkiadó, Budapest, é. n., 238–239. 

8 Forrás: http://tmut.galart.hu/t1_zenbh.php.