„Bocsásd meg a mi vétkeinket” – A bűnbocsánat ajándéka
A bűnbocsánat és az Istennel való kiengesztelődés nem a szolgálataink jutalma, nem érdemként adja Isten a bűnös embernek, hanem olyan ajándék, amely Krisztus szeplőtlen életszentségéből fakad.
Az isteni irgalmasság forrása
„Bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek”
Jézus azt tanítja, hogy Isten csak úgy adhat bűnbocsánatot, ha mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Csupán Isten szeretete az, ami bennünket hozzá vonz, s ha ez az erő a szívünket érintette, az szeretetet kell hogy ébresszen bennünk embertársaink iránt is. Ha másokkal nem vagyunk irgalmasak, elzárjuk a szívünket Isten kegyelme elől.
Mintha Krisztus követőit éppen ettől a bűntől kellene leginkább megóvni, éppen mintha ez a bűn sodorna a legnagyobb veszélybe: elzár bennünket a mennyei világosság, szeretet és béke elől. Jézus ezért hangsúlyozta: „Ha megbocsátjátok az embereknek a vétkeiket, megbocsát nektek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek a vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” (Mt 6,14–15)
Aki nem hajlandó megbocsátani, önmaga elől zárja el azt a forrást, amelyből egyedül nyerhet isteni irgalmasságot. Sohase gondoljuk, hogy jogunk van a megbocsátást megvonni azoktól, akik megsértettek bennünket, és nem akarják beismerni az ellenünk elkövetett igazságtalanságokat. Valóban az lenne a kötelességük, hogy alázatos szívvel megbánják és beismerjék bűneiket – azonban mi ettől függetlenül legyünk irgalmasak azokkal, akik ellenünk vétkeztek, akár beismerték bűneiket, akár nem! Ha mégoly súlyos volt is a megbántás, ne bánkódjunk, ne sajnálkozzunk önmagunk miatt, hanem úgy bocsássunk meg mindazoknak, akik velünk szemben igazságtalanok voltak, mint ahogyan szeretnénk, hogy Isten megbocsássa az Őellene elkövetett bűneinket!
Krisztus, az isteni élet
„Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasok, megengedvén egymásnak, miképpen Isten is a Krisztusban megengedett nektek”
A megbocsátás sokkal többet jelent, mint sokan gondolják. Amikor Isten kijelenti, hogy számtalan vétkünket megbocsátja, még hozzáfűzi: „Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útjaitok az én útjaim, így szól az Úr. Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én útjaim útjaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál.” (Ésa 55,7–9)
Isten megbocsátása nem csupán egy bírósági, jogi aktus, amellyel a büntetés alól felment, Ő nemcsak megbocsátja a bűnt, hanem meg is akar szabadítani tőle.
A megbocsátás túláradó szeretete átalakítja a szívet. Dávid valóban tapasztalta ezt, amikor így imádkozott: „Tiszta szívet teremts bennem, óh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem.” (Zsolt 51,12) Máshol pedig így szól: „Amilyen messze van a napkelet a napnyugattól, oly messzire veti el tőlünk a mi vétkeinket.” (Zsolt 103,12)
Isten Krisztusban önmagát áldozta fel a vétkeinkért. Elszenvedte a kereszthalált, hordozta a bűn terhét, mint igaz a nem igazakért, hogy irántunk érzett szeretetét kinyilatkoztassa, és ezáltal magához vonzzon bennünket. Így szólt: „Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, megengedvén egymásnak, miképpen Isten is a Krisztusban megengedett nektek.” (Eféz 4,32) Hagyjátok, hogy Krisztus, az isteni élet bennetek lakozzon, s általa mennyei szeretet nyilatkozzék meg bennetek! Ez ad a kétségbeesetteknek reménységet, s a bűnök terhétől görnyedt lelkeknek mennyei békességet. Ha Istenhez közeledünk, csak úgy nyerhetünk bűnbocsánatot, ha mi is készek vagyunk irgalmasságot cselekedni.
Az isteni szeretet felismerése
„Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól”
Ahhoz, hogy elfogadhassuk Isten megbocsátó szeretetét, és másnak is közvetíthessük, elsősorban arra van szükségünk, hogy felismerjük Isten hozzánk való szeretetét, és higgyünk abban. Sátán ezernyi cselfogással él, hogy e szeretet felismerését megakadályozza, s azt akarja elhitetni velünk, hogy hibáink és bűneink rettenetesek. Szerinte lehetetlen, hogy Isten figyeljen az imáinkra, megáldjon és megmentsen bennünket. Önmagunkban valóban csak gyengeséget láthatunk, és nincs semmink, amivel jogot formálhatnánk Isten kegyelmére. Sátán azt akarja elhitetni velünk, hogy hiába fáradozunk, a jellemhibáinkat úgysem tudjuk megváltoztatni. Amikor Istenhez közeledünk, az ellenség a fülünkbe súgja: „Semmi értelme nincs az imádnak, mert ilyen és ilyen gonoszságokat követtél el. Vajon nem vétkeztél-e Isten ellen, s nem cselekedtél-e saját lelkiismereted figyelmeztetése ellen?” Mi azonban ezt mondhatjuk a vádakra: „Jézus Krisztusnak, Isten Fiának vére megtisztít minden bűntől.” (1Jn 1,7)
Éppen akkor, amikor érezzük, hogy vétkeztünk, s ezért nem tudnánk imádkozni, akkor van itt a legfőbb ideje, hogy imádkozzunk. Lehet, hogy szégyenkezünk, és mélyen megalázottnak érezzük magunkat, mégis imádkoznunk és hinnünk kell. „Igaz beszéd ez, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik között első vagyok én.” (1Tim 1,15) A bűnbocsánat és az Istennel való kiengesztelődés nem a szolgálataink jutalma, nem érdemként adja Isten a bűnös embernek, hanem olyan ajándék, amely Krisztus szeplőtlen életszentségéből fakad.
Soha ne akarjuk kisebbíteni a bűneinket, ne igyekezzünk mentegetni, hanem tekintsünk úgy rájuk, mint ahogy Isten látja ezeket, ha mégoly nehéz is így tenni! Egyedül a Golgota tárhatja fel előttünk a bűn rettenetes súlyát. Ha önmagunknak kellene hordoznunk a bűneinket, súlyuk alatt összeroskadnánk. Krisztus, az ártatlan Bárány állt a helyünkre, és hordozta bűneinket, noha minket illetne a büntetés. „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1,9) Dicső igazság! Isten eleget tesz saját törvényének, igazságos és következetes marad. Mégis igazzá tesz mindenkit, aki Jézus Krisztusban hisz. „Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi öröksége maradékának vétkét!? Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban.” (Mik 7,18)
Ellen G. White
(Részlet a Gondolatok a hegyi beszédről c. könyvből)