„Nincs balzsam, mely hegessze a sebet”?

Petőfi Sándor:

A Dunán

Folyam, kebled hányszor repeszti meg
Hajó futása s dúló fergeteg!
S a seb mi hosszu és a seb mi mély!
Minőt a szíven nem vág szenvedély.
Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó:
A seb begyógyul, s minden újra jó.
S az emberszív ha egyszer megreped:
Nincs balzsam, mely hegessze a sebet.

(Komárom, 1842. augusztus végén)

Petőfi ebben a versében is olyan hasonlattal él, amelyre az olvasó döbbenten és örömmel csodálkozik rá. Hiszen nekem sem jutott eszembe, én sem fedeztem fel, annak ellenére sem, hogy több mint öt éven keresztül jártam át a Dunán napjában oda-vissza. Csodáltam a folyón megcsillanó fényt, vagy egyszerűen csak a hullámok fodrozódását. Kimentem a folyó partjára az áradásokkor, figyeltem a sok hordalékot, de azt is láthattam, amikor megtisztul a felszíne, és újra hajók szelik át a vizét. Nem gondoltam arra, amit Petőfi meglátott a folyóban, pedig milyen egyszerű hasonlat – ám annak ellenére sem jutott eszembe, hogy a szívembe sokszor vágott rést hol probléma, hol padtárs, hol éppen lakótárs, vagy csak saját magam.

 

Mit mutatott meg ez a vers nekem, aki nap mint nap néztem, de nem láttam? Szomorú tény, de ez a bámulatos költemény is azt mutatta meg nekem, hogy csak nézünk, de nem látunk – bizonyára nem csak én, hiszen azon a hídon még sok százezren haladnak át naponta, s ki gondol arra, hogy mi van odalenn, a híd alatt? Milyen kincset rejt az író szava? Fiatalabb volt nálam, mégis látta, milyen a szív, pedig ezt az idősebbek közül is csak kevesen értik.

A hajó, mint egy kés, amely a folyón üt sebet, és az emberi szív, amelyen olykor csupán szavak, apró tettek ejtenek gyógyíthatatlan sebet – lenyűgöző és hatásos párhuzam. A folyam nagy, az ember szíve is lehet hatalmas, de azon is lehet kis szóval nagy sebet ejteni. Nem kell hozzá nagy dolog, csak egészen kicsiny, az is hat, és mint a méreg, idővel elterjed és végez azzal, aki magában hordja. Ha folytatni vagy befejezni kellene a verset, ha erre Petőfi engedélyt adna, ezekkel a gondolatokkal tenném: „Nincs hozzá kenőcs, és nem is lehet, / Mi az, mi gyógyíthat emberszívet? / Teremtő kell hozzá, és hatalma, / Mely a sebzett szív búját megoldja.” De Petőfi nem akarta még befejezni. Időt ad magának és nekünk a továbbgondolásra, tűnődésre, megoldáskeresésre.

A sebet, fájdalmat próbálhatja gyógyítani, enyhíteni emberi okoskodás, indulat, sőt őszinte segítő szándék is, de az emberen mindez valójában nem segít. Nem hoz változást, és nem is hozhat, mert – ahogy be kellett látnom – isteni kiváltság gyógyítani, rendbe tenni, erre ember nem képes. Lehet itt újrahasznosításról beszélni, megújuló energiaforrásokról, fenntartható fejlődésről, de az ócska csizmánk már meg nem javítható, újat kell kapnunk helyette, a régivel nem lehet az újjáteremtett Földre bemenni.

A sebeink is ilyenek, tágak, mélyek, és ha nekilátunk kezelni őket saját erőből, bizony elveszünk bennük. Balzsam nem gyógyíthatja a szívünket, de hozzá sem érhet, tulajdonképpen hozzáférhetetlen a bensőnk. Ehhez Isten kell, az ember anynyit tehet, hogy vállalja a gyógyítást. Egy operációnál is először fel kell vágni a testet, hogy az orvos hozzáférjen a beteg részhez. Itt Isten az orvos. Isten, aki tudja a megoldást, tudja, hogyan kell helyreállítani az embert, újra életet lehelni bele, hogy újra örömteli életet élhessen, és továbbadhassa az életet másoknak is.

Másoknak is? Másoknak is adni életet? Mi következik ebből? Egy sokszor elfelejtett igazság, még ha csak mélyen a sorok között megbújva is. Mi az? Egyszerű. Ami vagyok, azt adhatom. Ha boldog vagyok, akkor oszthatom a boldogságot ezerfelé, ragályos az is, mint a búbánatom. Ragadós, mint az ökörnyál – csak egy mosoly, és kész a boldogság.

 

De utal másra is a Duna. Azt is mutatja, hogy amint a víz összezárul, nekünk is így kellene. Vágják a vizet nagy hajók fenekei, vágják. Bennünket is mindenféle gondok, kísértések próbálnak csapdába ejteni, de legyünk olyanok, mint a víz, haladjunk tovább, ahogy fut a kés, mi is úgy menjünk tovább. Ha a hangfelvételeket úgy lehetne vágni, hogy amikor elhangzik a baki vagy a nem kívánt töltelékhang, azonnal cserélhetnék, az lenne a „mennyország” egy hangtechnikusnak. De ezt a fajta képzeletbeli „mennyországot” kellene a személyes életünkbe is átvinni, s valóban az lenne a mennyország számunkra! Bárcsak így lehetne, hiszen minél tovább vág, annál tovább fáj, és minél tovább fáj, annál rosszabb. Mielőbb kihúzni a méregfogat, mielőbb Istenhez menni.

Petőfi hasonlata ma is aktuális, a mai kor emberének is ugyanúgy szól. A költő szembesül az élet árnyoldalaival, és kiutat keres. A vers nyitva marad, nem olvashatjuk, hogy szerzője megtalálta volna a megoldást, de azt már tudja és tudatja velünk, mi az, ami nem segíthet egyikünknek sem, nem adhat enyhet a megterhelt szívnek. S így talán mi, olvasók is meglelhetjük a választ a sorok között, hogy mi az, ami csillapítja, könnyíti, megszünteti szívünk fájdalmát.

(Megjelent a Sola Scriptura folyóirat 2014/1. számában)